Élet Anglia után

Mint mondtam, itthon vagyok. Kiléptem egy 6 éves kapcsolatból, ahol kétszer kérték meg a kezem, amiben minden pillanatot együtt töltöttünk, ahol minden apróságot megosztottunk a másikkal, ahol csak a másikról szólt az életünk.
Most itthon lakok a szüleimnél, nincs munkám, nincs semmim. Nincs igazából otthonom - ami nekem annyira, de annyira fontos - mert igazából a szüleim háza nekem már nem az. Feladtam a háztartást, amiben éltem, amit én vezettem. Amit én raktam össze, én válogattam össze. Ott hagytam szinte mindent. Elölről kell kezdenem az egészet. Rohadtul egyedül érzem magam, és nagyon szét vagyok esve lelkileg. Rengeteget sírok, olyankor is, amikor nem akarok. Nem találom a helyem, és félek a jövőtől. Félek, hogy újra rossz döntést hozok, mint már annyiszor. Egész életemben a komoly döntéseket egy menekülés miatt hoztam. Mikor egy kereszteződéshez értem az életemben, nem azt néztem, mit rejt az az út előttem, hanem csak magam mögé néztem. Mi volt ott, és hogyan lehetne tőle megszabadulni. Mindegy, csak futni. A legkönnyebb utat választottam, a zökkenőmenteset, hiszen azon tudok gyorsan menekülni. Itt az ideje egy kicsit előre menni, hátrafordulni, hogy meglássam a vesztébe rohanó önmagam és megállítsam, megrázzam: Előre nézz! És ne számíts senkire, csak magadra. Ne várj azon az úton olyat, ami nincs még ott. Ne képzelj rá semmit, mert nem lesz ott. Ne várd a feléd nyúló karokat, mert lehet csak el akarnak lökni. Viszont ki kell építenem kapcsolatokat. Legyen akár felszínes, akár mély, de szükségem van társaságra, mert most senkim sincs. Egyetlen ember volt, de őt elutasítottam magamtól, mert mást nem tehettem. Talán ez volt az első helyes lépésem. Talán a legnagyobb hibám.

Itthon. Itthon?

Nos, visszajöttem Magyarországra, Csaba pedig visszarepült Angliába.
Próbálok nem csapongani és úgy leírni, amit szeretnék.

Kezdem talán a kinti élményeimmel. Röviden? Nem szerettem ott lakni, nagyon honvágyam volt, de most rohadtul visszasírom. Nem, nem az itthoni pénzügyi vagy politikai helyzet miatt, nem a lehetőségek vagy az ország miatt. Csak hiányzik. Nem tudom mi, de hiányzik. A munka, a légkör, a nagyváros. Pedig azt utáltam. Most pedig visszasírom. Néhányszor komolyan elgondolkoztam, hogy visszamegyek. 
Ami jó emlékem maradt: az emberek a munkahelyemen, az ottani légkör, a sok más országból jött kolléga barátsága, a város ismeretlensége, épületei, a szabadság érzése, a bankok teljes ingyenessége, az angol nyelv használata és fejlődése, egyszerűen az ottani életérzés.
Ami rossz emlékem maradt: a buszok koszossága, sok ember ijesztő - félelem az utcán, az ottani magyarok, a magas lakbér árak, a koszos utcák, a nyári időjárás.

Ebből az egészből az ottani magyarokat emelném ki. Nekem személy szerint nagyon rossz tapasztalataim voltak velük. A legtöbb a lepukkant rétegből jött, kiskirálynak érzik magukat kint, mert valami csöves melóból milyen jól elélnek - közben pedig ott is igénylik a segélyt, amire nem is jogosultak, csak hazudnak. A legtöbb magyar lehúzza a ország imázsát, ha pozitívumot is látnak belőlünk, az is az, hogy milyen sokat vagyunk hajlandóak dolgozni - tehát rohadt jól ki lehet használni minket. Hurrá.
Köpködnek az országra, csak mert ott meg tudnak élni a fizetésből, és úgy beszélnek azzal, aki haza akar jönni, mintha leprás lenne. Nagyon tudják szapulni a másikat, lehúzni és kioktatni. Nagyon jó volt, hogy a második munkahelyemen egyáltalán nem voltak magyarok - bár az elsőből volt jó tapasztalatom is. És bánom, hogy Londonban magyartól vettük ki a lakást.

Egy igazán jó melóért - és így jobb városrészre, lakhatási körülmények közé - bármikor visszamennék.