Mint mondtam, itthon vagyok. Kiléptem egy 6 éves kapcsolatból, ahol kétszer kérték meg a kezem, amiben minden pillanatot együtt töltöttünk, ahol minden apróságot megosztottunk a másikkal, ahol csak a másikról szólt az életünk.
Most itthon lakok a szüleimnél, nincs munkám, nincs semmim. Nincs igazából otthonom - ami nekem annyira, de annyira fontos - mert igazából a szüleim háza nekem már nem az. Feladtam a háztartást, amiben éltem, amit én vezettem. Amit én raktam össze, én válogattam össze. Ott hagytam szinte mindent. Elölről kell kezdenem az egészet. Rohadtul egyedül érzem magam, és nagyon szét vagyok esve lelkileg. Rengeteget sírok, olyankor is, amikor nem akarok. Nem találom a helyem, és félek a jövőtől. Félek, hogy újra rossz döntést hozok, mint már annyiszor. Egész életemben a komoly döntéseket egy menekülés miatt hoztam. Mikor egy kereszteződéshez értem az életemben, nem azt néztem, mit rejt az az út előttem, hanem csak magam mögé néztem. Mi volt ott, és hogyan lehetne tőle megszabadulni. Mindegy, csak futni. A legkönnyebb utat választottam, a zökkenőmenteset, hiszen azon tudok gyorsan menekülni. Itt az ideje egy kicsit előre menni, hátrafordulni, hogy meglássam a vesztébe rohanó önmagam és megállítsam, megrázzam: Előre nézz! És ne számíts senkire, csak magadra. Ne várj azon az úton olyat, ami nincs még ott. Ne képzelj rá semmit, mert nem lesz ott. Ne várd a feléd nyúló karokat, mert lehet csak el akarnak lökni. Viszont ki kell építenem kapcsolatokat. Legyen akár felszínes, akár mély, de szükségem van társaságra, mert most senkim sincs. Egyetlen ember volt, de őt elutasítottam magamtól, mert mást nem tehettem. Talán ez volt az első helyes lépésem. Talán a legnagyobb hibám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése