:(

Nem írtam még igazából a dolog érzelmi részéről. És itt nem az idegeskedésre, meg félelemre gondolok, hanem az igazán mély, család iránt érzett szeretetre.

Amikor nagy izgatottság mellett tervezi az ember a dolgokat, nem nagyon jut eszébe, hogy mit fog átélni valójában. Csak az utolsó pillanatban. A legutolsóban. Amikor már el kell köszönni. Soha nem gondoltam volna, hogy még ennyi év külön élés után is ennyire megviselhet a dolog.

Amikor el kellett búcsúzni - az volt életem egyik legfájóbb pillanata. Sose éreztem hasonlót. És a legszörnyűbb, hogy nem csak nekem fájt. Hanem én okoztam fájdalmat. Nem is kicsit. Soha nem láttam ilyennek a szüleimet, és egy pillanatra meg is bántam mindent. Átfutott az agyamon, hogy mi francnak csinálom én ezt. Miért nem bírok a seggemen maradni? Miért kell csalódást okoznom azoknak, akik felneveltek? Szörnyű volt. Szinte Pestig nem bírtam abba hagyni a sírást.

Ott meg persze kezdődött elölről - a nővérem miatt. Ő nagyon erős, nem szoktam látni sírni. Nagyon nem akartam ott hagyni. Legszívesebben magammal hoztam volna. Úgy éreztem ott marad nála a szívem egy darabja, amiért még vissza kell mennem. Innen persze megint kezdődött egy pár száz kilométeres sírás.
Én azt hittem egy független, erős nő vagyok. Na, igen, de nem ezekben a percekben. Ez senkinek sem könnyű. Iszonyat messze van mindenki. És miattam. Én akartam ezt.